Áldozat

Áldozat szerep, avagy hogyan gyártunk további karmát

Úgy érzem, az áldozat szerep magyar specialitás. A történelmünket nézve, pl. török megszállás 150 évére tekintve, a leigázó sereget, akik Európát akarták lerohanni, úgy megállítottuk, hogy 3 emberöltőre itt maradtak országunkban. Mivel mi magyarok se vagyunk erre büszkék, így hogyan is várhatnánk el a többi országtól, hogy elismerően tekintsenek ránk. Sok ilyen esetet figyelhetünk meg egyéni életekben is, amikor magunkra veszünk dolgokat, hogy azt az egyén saját magán átformálva a közösség számára feloldásként, adhassa tovább. Mikrovilágunkban a lélek leszületésével családi karmát –feladatot- választ, amikor is alacsony rezgésű dolgot saját életén keresztül teszi fénnyé a saját és a  jövő-családja  érdekében. Sajnos gyakoriak az áldozat szerepek, hol a történelem, hol a család, a külvilág, de valójában saját magunk hitrendszere áldozatává válunk.

Lehet, abban az adott szituációban nem veszem észre gyengeségemet, hiszen fejlődünk, tapasztalunk és tanulunk. Addig ismétlődnek az események, még végül felébredek, és be tudom azonosítani, valaki vagy valami által áldozattá váltam.  Ebben a szerepben nem teszünk mást, mint megadjuk magunkat egy magasabb hatalmasságnak, fejet hajtva annak akarata szerint. Magyarán, az életem irányítását, a sorsomat, testemet és lelkemet a másik kezébe adtam, szabadon rendelkezhet felettem. Amikor mást hibáztatok, hogy ő miatta kerültem abba a bizonyos helyzetbe, ilyenkor hol az egyén felelőssége? Viszont, amikor felismerem, hogy áldozattá váltam, a másikra való mutogatás helyett saját magamat kell őszinte beszélgetésre hívnom. Az sem elhanyagolható kérdés, ez már hányadik áldozat szerepem, amiből nem tanultam? Tisztázandó miért, miképpen kerültem abba a szituációba. Mit nem vettem figyelembe? Miképpen értelmeztem a jeleket? Mert bizony, ha hitrendszeri blokkokkal, sérült lélekkel figyelem magamat, könnyen hamis vágányra kerülhetünk. Mit nem ismertem fel? Amikor egy valamire fókuszálok, és azt nagyon akarom, akkor elvész a lelemény, a figyelem, és saját görcsös akaratom csapdájába eshetek, ilyenkor a felismerések homályba vesznek.                                                                                                                                                                       A szituáció elemzésekor csak saját magamról beszélhetek, a külvilág említése, hibáztatása megint elvisz az igazi felismeréstől. Saját szemszögemből, őszintén felvállalva a kicsinységemet, gyengeségemet, vagy éppen a görcseimet ezek kimondása segíthetnek.  Amikor tisztáztam a szituációt, hol az én gyengeségem, mivel tévesztettem, csaptam be saját magamat? Lehetséges, hogy vágyaimat illúzióként éltem meg, saját korlátozottságom  csapott be? Netán, csak fejben tudtam megélni az eseményeket, nem voltam elég nyitott, és miért? Talán a régi emlékek sebei, a gyermekkor sérelmei miatt tévesen látom fényes önön magamat. Elfelejtettem mennyire értékes és különleges vagyok, mert valaki más szemüvegén keresztül élem az éltemet.  Annak a szülőm sötét szemüvegén nézem az életemet, aki elhagyott, akinek nem voltam fontos, vagy mindig negatívan nyilatkozott rólam, vagy akár nevelési célzattal, de folyamatosan kritizált. Ennek a szülőnek alakítom az életemet. Eme sötét szemüvegen keresztül lehetne bármilyen csoda az életem, újra és újra elrontom, mert hűséget esküdtem a szülőmnek. Félek, ha szemüveget váltanék, a hűtlenségemmel (azt hiszem,) a szeretetét is elveszíteném. Így leszek a családi karma alapján áldozat. Persze harcolhatok az áldozat szerep ellen, kiabálhatok, de aki harcnak fogja fel az életet, az mindig is harcokban fog élni, és elesni. Nagyot esni. Persze, akkor megint lehet mutogatni, de semmi sem változik. Miért is jó változni? Miért szükséges az áldozat szerepet feladni? Egyrészt felszabadulok, és egészen más minőségű életet élhetek. Szabadon alakíthatom a sorsomat. Másrészt amikor önmagamon dolgozom, formálom akkor ez bekerülvén a kollektív tudatba, sokaknak ad lökést a változásra, egyre könnyebb és könnyebb lesz az áldozatoknak feloldani ezt a szerepet. Amikor önmagamon dolgozom, így tudom a Világot is megváltoztatni.                         A változást az hozhatja, ha elismerem és felvállalom a hibáimat,  felelősséget vállalok a velem megtörténtek miatt, és úgy döntök saját magam életének jobbá tétele érekében új szemüvegen keresztül meglátom a különlegességemet. Fontos és hasznos  vagyok, még ha nem teszek semmit, akkor is  szerethetőnek érezhetem magam. Nem gondolom! Nem akarom! Hanem: ÉRZEM!!!!! Belülről. Aki így érez, azt nem bántják, őt tisztelik. Aki valóban fontosnak érezi önmagát, azt el nem hagyják, nem csapják be. Tudod, ahogy bent, úgy kint. Tehát ahogy vélekedek magamról az vetül ki és élem meg a külvilágban.  Eme felismerések után érdemes alázatosan lerogyni saját magam elé, és belátni minden, ami velem történik én vagyok a felelős. Senki más csak én! Bocsánatot kérhetek, azoktól, akiket arra kényszerítettem bántsanak. Hiszen én hoztam ki belőlük azt a szerepet, amivel áldozattá váltam. Az egyénnek semmi más szerepe nem volt az életemben, csak az, hogy kívánságom szerint áldozattá váljak. Mint tudjuk rezgések vannak, a rezgéseken keresztül vonzom be az embereket az életembe. Amire rezgek, arra -hasonló szerepekben érkeznek hozzám. Én értem a változásomért tették, még ha nekik is fájó. Bocsánatot kérhetek saját magamtól, amiért ilyen alantas szerepbe kényszerítettem magam, és még mindig nem változom. A változáshoz két dolog kell: az egyik, hogy nagyon fájjon, hogy végérvényesen elegem legyen ebből a szerepből. A másik, hogy igényem legyen az önbecsülés megélésére.  Aki becsüli saját magát, azt a külvilág is megbecsüli.  Ehhez nem kellenek szolga szerepek, áldozatvállalások. Csak csupán a szeretet! Mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül. Aki igazán becsüli magát, nyugodt lelkiismerettel tud nem-t mondani. Sokan vannak, akik mások kegyeit keresve szolga szerepeket vállalnak, aztán pityeregnek, mert nem becsülik meg őket, mint ahogy a szolgákat nem is szokták megbecsülni…. Kiket is becsülnek meg az emberek? Kit tart a külvilág értékesnek? Ki mellé állnak szívesen? Ki után mennek az emberek? 

Amikor áldozattá válok, panaszkodom, siránkozom, a környezetem figyelmét magamra vonva, energiát veszek el, mint egy vámpír szívom ki belőlük, ami nincs meg bennem. Mi hiányzik valójában? A panaszkodó emberek mások energiáit használják, abból építkeznek. Aztán mesélni kezdem a tragédiámat. Mi is ezzel az igazi szándékom? Mint tudjuk, a kibeszélés egy feloldás is egyben, és felszabadulás, de az egyénnek, a panaszkodónak mi az igazi szándéka? Erre őszintén érdemes válaszolni! Mi a szándéka a hallgatóságnak?  Jó barát vagyok, ezért hallgatok. Egyszer. Kétszer. Hányszor? Mivel segítek igazán, a hallgatásommal, vagy a közbe szólásommal?  Nem biztos, hogy azzal segítek az áldozatnak, ha benne hagyom az illúziójába, még ha szeretném megóvni őt, hogy ne fájjon a története. Nem ellenkezem vele, hagyom a saját hazugságiban, még támogatom is benne. Ezzel vajon mit érek el? Nagy felelősség és nagy dilemma. Meghallgatom az áldozat szereposztást, ahol az én hozzám közel állónak problémája van. Nyilván, a mesélő saját szemszögéből adja elő az áldozat történetét. Mint, minden mesében van jó és “rossz”. Hiszen rossz nélkül nincs változás. A mesékben pont a rosszak miatt születhetnek hősök… Amikor az áldozat szapulja a rosszat, a hallgatóság az áldozat mellé áll. Mint általában a gyengébbek mellé. Ki is áll valójában a gyengék mellé, és milyen célzattal?  Kit és mit építek, amikor a gyengeséget erősítem? Kívülállóként belekerülök a történetbe. Az ismeretlen személyről, akit a rossz szerepében állítottak be, csúnyaságokat gondolok, együtt szapulom az áldozattal, így negatív energiákat küldök felé és gondolok róla. Már el is indítottam egy karmát. Ilyen kicsiny és gyorsan működő. Objektivitás nélkül állást foglalok és karmát indítok el, egy ismeretlen személy ellen anélkül, hogy jogosultságom lett volna, belekeveredtem egy történetbe. A hallgató felelőssége, tudni, meddig óhajt belemászni a történetbe.  Ebben az esetben áldozat nem csak az energiámat viszi, még egy plusz karmikus batyut is nyom a vállamra. Részemről, az ilyen esetben, legyen az a szerelmetes gyermekem, társam, barátom mind utálja azt a mondatomat, amikor azt mondom, EZ A TE HIBÁD.  Villámló szemekben tükröződik az érzelmük, nem ezt várták. De tudd, amikor hagyod az áldozatnak, hogy tovább az áldozat szerepében maradjon, ebben te közreműködsz. Beleragad a saját mocsarába, dagonyázik, közben viszi az energiáidat és semmi változás nem történik. Akkor is beleragad, ha sajnálod. Egy pillanat alatt a hallgatóság fölérendelt szerepben, hiszen az áldozat felett áll és  lenéz az áldozatra, lesajnálja őt. Akit sajnálnak, az mindig alul van. Talán eredményesebb, ha a sajnálat helyett az együttérzésemről biztosítom, és elmondom, bízom benne, hogy megoldja a feladatot, és lehet azon agyalni, miképpen kellene másképpen…. Az is veszélyes, amikor meg akarom menteni az áldozatot, egyrészt azért, mert az áldozatot nem lehet megmenteni, mert saját magától nem lehet. Minden ember saját magát gyógyíthatja, vagy mentheti fel. Erről szól a szabad akaratunk. Érdemes önvizsgálatot tenni, miért akarom őt, mást, vagy mindenkit megmenteni? Ez is egy tetszelgés lehet  a jó-különleges-nélkülönözhetetlen- szerepek egó játszmájából. Az egészséges egyén akkor segít, ha kérik. Ismeri saját határait. Addig segít amíg nem veszít energiát. Az egészséges egyén felállítja a saját maga kerítését, ő maga nyitja, zárja az ajtót, védi saját magát. Az egészséges egyén ismeri a belső érzelmi indítékát, és szeretettel de fel meri világosítani az áldozat szerepet játszót a kicsinységeire és a határaira.

Mindenkinek meg van a saját maga feladata, attól, hogy máséba belemászok és az ő karmikus játékában részt veszek, nem leszek jobb ember csak több lesz a megoldandó feladatom. Minden egyénnek a saját  fejlődési útját egyedül kell bejárni, miképpen járni is egyedül tanultunk meg. Azonban sohasem vagyunk egyedül! Sok segítő terápia, barát és rokon van körülöttünk. Használjuk őket és ne kihasználjuk

A gyógyulást így is elkezdeni: Keresd meg a gyermekkorodban azt az emléket, ami miatt áldozattá váltál. Felnőtt éned szeretetével gyógyítsd eme gyermeket. Porold le a kis térdét, átölelve azt mondd neki: Bízom benned! Meg tudod csinálni! Fontos, hasznos és szerethető vagy! Itt vagyok, figyellek, és támogató szeretettemmel vigyázom lépteidet! Majd spontán hívd be az egyik szülődet, higgy az intuiciódban, valószínűleg azt választod, akivel sorsközösséget vállaltál.  Képzeletben hajolj meg előtte, és hagyd meg neki a saját feladatát, érezd tudd, neked más sors lett megírva. Tudatosítsd, van választásod! Mondd ki mi a te új választásod, majd hívd be azt az elszánt kisgyermeket, aki egykor elindult. Azt a kíváncsi, céltudatos, magabiztos gyermeket, aki az első lépéseket megtette. Aki megtanult úgy esni, hogy közben védte a testét, megtanult felállni és továbbmenni.  A meggyógyított gyermeki részedet, és az elszánt első lépéseit megtett gyermeket pedig tedd be a szívedben. Ők lesznek a belső gyermekeid akikkel gyakorolhatod az önszeretetet. Érezd minden nap, hasznosnak, fontosnak és szerethetőnek a belső gyermekeidet. Erősítsd meg bennük, hogy az áldozat szerep helyett sikerre születtek.  

Amikor pedig megoldasz magadban egy feladatot, leteszel egy karmikus terhet, példaképpé válhatsz mások szemében, hitelessé, hogy segítő kezet nyújts a hasonló feladattal küszködőknek. 

Tudd, az igazi önszeretet erőt ad! Az igazi önszeretet fényes! Sok embert vonzhatsz így magad köré, akik erődben, fényedben megpihenhetnek, így nem szánakozásból, hanem igazi társként járhatjátok földi utatokat.                          

Így válhat életed, és személyed áldozatból igazi áldássá!

Namaste

Szabó A.K. www.belsogyermek.hu