változásról

Kineziológusként segítségért fordulnak hozzám az emberek. Akár valamilyen lelki vagy fizikai betegség kapcsán gyógymódot után kutatva jókat olvasnak a módszeremről, sok esetben pedig valaki olyan javasolja neki ezt a terápiát akinek a szavára sokat adnak. Egyre több esetben az életükön, vagy önmagukon  szeretnének változtatni, mert nem érzik jól magukat. Azt tapasztaltam, amikor hozzám fordulnak  pontosan el tudják mondani mi a nem jó, mit nem szeretnek, milyen kapcsolati problémákat ismételnek, mi zavarja, bántja őket. A panasz áradatra több energiát és figyelmet szentelnek és  amikor megkérdezem: „és mit szeretnél?” Általában erre a válaszukat, „nem ezt” Rendben, de mi lenne a vágyad, a célod…. Ilyen döbbenten néznek rám, látom a szemükben a kétségbeesést, sokszor  hosszú percekbe telik, míg eljutunk oda, felfogják, szabadon kívánhat, álmodhat egy másmilyen minőségű életet. Gyermekkorunk elején leszoktunk, mert leszoktattak minket a kívánságainkról, a célok inkább egzisztenciális, mint érzelmi /mentális/. Elfelejtettük az önmagunkban lévő gyermeket, aki kinyilváníthatja a vágyait, sőt meg is valósíthatja. A mitnemszeretnéktől nem látjuk, nem érezzük a szívünkben dübörgő igényeket. Nem is merünk már rá gondolni, mert azt tapasztaltuk, úgy sem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, így ha önként lenyomjuk nem fáj annyira a hiánya. A boldogság, harmónia, béke, egészség, szeretet, elfogadás, az értékességünk igénye alapvető minden ember számára!!!!! Van aki a hiányt úgy pótolja, hogy pótolhatatlannak tituláltatja magát a környezetében, a másik véglet amikor nem tesz semmit, mert úgy se jó ahogy cselekszik. Akik folyamatosan másokat szolgálnak, önmagukat megtagadva a szeretet alamizsnáért, elismerésért, a fontosságuk bizonyításaként rabszolgaként tevékenykednek, talán el is hitetik magukkal, hogy ez így van jól. Aztán párszor becsapják, arcul csapják őket, és mutogatnak a világra, milyen romlott is az. A másik véglet pedig kirekesztettként a partjelzőről figyelik a többi ember sikerét nem kevés irigységgel, vagy éppen kritizálással illetve. Mindkettő önmagát nézi le, tagadja meg. A változás igénye lehet néha – néha megcsillan bennük, de az ismeretlentől való félelmük nem engedi, a megszokott elengedését. Sokszor szenvedünk az életkörülményünkben, de csak arra gondolunk ez nem jó és ne legyen. JÓÓÓ! De mi legyen helyette? A változáshoz szükséges, hogy a célunkat is meg tudjuk fogalmazni, ennél talán még fontosabb a felelősség vállalásunk. Felelősség az életünkért, önmagunkért, a boldogságunkért. Be kell látnunk másnak azért sikerül, mert hisz, és tesz is érte valamit. A változtatás igénye akkor fogalmazódik meg, amikor nem érezzük magunkat jól egy helyzetben. A változás akkor indul el, amikor észreveszem, hogy a mocsárban ülök, és megengedem magamnak a mocsárból való kiemelkedést. Amikor úgy érzem, nem kívánok tovább mocsárlakó lenni, akkor a következő lépés, szembe nézzek a miértekkel és a hogyanokkal. Fontos, hogy tudjuk, hogyan kerültünk bele, miért tartottam magamat benne. A mocsár meleg, megszokott, ezáltal biztonságot is ad a kiszámíthatatlan szabadsággal szemben. A szabadság óriási légüres tér, amely amennyire vágyott annyira félelmetes is. Azt teszem, amit szeretnék. Jó, de mit? Mit teszek azért, hogy boldog legyek? Először meg kell magamat védeni, a belső világomat, a vágyaimat, az igazamat, a testemet és a lelkemet is. Meg kell tanulnom önmagam örömére tevékenykedni, és az a legfájóbb, amikor azt látom, az emberek azt se tudják, mivel tudna önmagának örömet okozni. Emlékszem, amikor a gyerekeim kicsik voltak, az esti fürdetésnél együtt játszottak a nagy sarok kádunkban, számomra az volt a legnagyobb öröm, hogy legalább 5 percre kiülhettem a teraszra. Ennyi szabadságom volt, amikor kedvemre nézhettem a csillagokat, beszippanthattam a friss levegőt, és boldog voltam, hogy nem kell semmit csinálnom. Szabadnak éreztem magam az első visításig, amikor valamilyen balhé miatt rohanhattam be hozzájuk. Ezt úgy küszöböltem ki, hogy rászoktam a cigarettára, így volt ürügyem újabb néhány percig saját füstömben egyedül lenni. Ma már tudom, azoknak van szükségük ürügyekre, akik nem merik felvállalni és megélni a vágyaikat. Csak úgy: jár nekem, megérdemlem érzéssel. Így aztán a kifogások gyártására specializált emberek sosem fogják elérni a vágyaikat. Ne azt mondjuk, miért nem jön össze, hanem azt keressük, hogyan tudnám megoldani.  Amikor a változás vagy változtatás igénye megfogalmazódik bennünk, nézzünk szembe belső lényünkkel, aki azért született e világra, hogy élezze a földi lét csodáját. Nehézzé teheti, hogy rengeteg olyan ember vesz minket körbe akár családi, munkahelyi, baráti közösségünkben, akik küszködnek az életükkel. Önző egoistának tarthatnak, ha önmagadat kényeztetni, védeni kívánom. Az áldozatok és a mártírok világát éljük, ezt sulykolja belénk a környezetünk. Várjuk a csodát, valaki csak megment bennünket, halogatunk, amíg egyszer csak véget ér az életük. Visszanézve elmerenghetünk mi értelme volt a létezésünknek? Nem neveznek el rólunk utcát, de még a munkahelyen is pótolják személyünket. Hátra hagyva itt marad a küszködés, a kudarc, a boldogtalanság, az elvesztett háborúk, a fénytelenségben beárnyékolódik az élet szentsége, mert nem tudtunk, nem akartunk változtatni. Megelégedtünk azzal a sötét szemüveggel, amit szüleink, a környezetünk adott ránk, nem mertük levenni és egy tisztább, csillogósabb szemüvegre cserélni. Az élet rohan, de ahhoz, hogy a harmóniát megtaláljuk, le kell lassítanunk.  Az egészségünkért a jelenben kell tennünk, hiszen most határozzuk meg a jövőnket! Önmagunkhoz lehajolva, a békekötés szándékával felemelni és valami csuda jót kívánni ÖNMAGUNKNAK. Ehhez a szerződéshez tartani, kitartani, és megtartani. Egy csipet bátorsággal fűszerezve felelősséget vállalni, mosolyogni, hinni, bízni, remélni. A napba nézve mosolyogni, képes vagyok, jár nekem, fontos az életem –MAGamnak…. Hidd el, a vihar lámpásokra leginkább éjjel a viharban van szükség! Légy te az első lámpás a környezetedben, légy nyitott és befogadó!